Kitágult a tér. Érzem az iskolás gyerekek emlékeit, ahogy karácsonykor az ablakra fújták a díszeket. Érzem a szerelmeket, minden szerelmet, érzem a fájdalom sós ízét, a könnyeket, a csalódásokat, a talpra állásokat, a bukásokat. A választás sodró áramát. Érzem a megértést, az elfogadást, a pillanatnyi, illékony varázst, ami határtalanná teszi az eget és a földet, és egybeolvasztja őket. Érzem az indokaid és érzem a félelmeket. Azokat, amelyeket sajátoménak hittem, amelyeket sajátodénak hittél. Érzem a kishitűséget, és az óriás-isteni szeretetet. Érzem a torkok remegését, ahogy a sós sleim összegyűlik bennük, és csak köpném, köpném ki őket messzire, a felismerést, hogy van helye annak, ami ki akar tisztulni belőlem. Hogy van helye, rajtam kívül, de még bennem is, mert tisztulok amíg élek, s amíg térképezem magam, mindig találok felfedezendő területet.

Érzem a döntés szabadságát. „Hogy mindenki éli a maga életét”

Érzem az apám összes sóhaját. Az anyám összes könnyét. A ki nem sírtakat is – azok égetnek igazán belül. És ég, és pusztul, és táplálod, és újra ég, hogy pusztulhasson.

Érzem, ahogy kapcsolódunk, látom a pontokat, ahol összeér a sorsunk, a szótlanságod, ami bennem kaput nyit olyan elfelejtett tájakra, amelyekről hallani sem akartam.

Érzem, hogy minden kiderül, hogy mindere fény derül, hogy minden fátyol elrepül egyszer, és szépen, apránként, kivilágosodik, hogy miért vagy itt az életemben. S hogy én miért vagyok a tiédben. Régebben azt hittem, hogy fájdalomból, hogy emlékeztessen korábbi életek bűntudatára, de most érzem, érzem, hogy a létezés szabadsága járja át minden porcikádat – s az enyémet is. Hogy az emlékek csak elmaszatolt, kiradírozni akart félmondatok, a csonka szavak keringő próbája, amelyek zene nélkül akarják belepni a termet. De ha megszólal a dallam, elreppen mindenünk. S nem lesz már életünk. És te se leszel, se én, csak a minden lesz a semmi peremén.

 (MNG - Dada és szürrealizmus. Magritte, Duchamp, Man Ray, Miró, Dalí)

Félig spontán, félig várakozással tele döntöttünk úgy egy kedves barátnőmmel, hogy a szombat délelőttünket a nyáron nyílt DADA kiállításnak szenteljük. Bár személy szerint nem vagyok se hivatásos műértő, se művészettörténész, inkább csak amolyan amatőr szemlélődőként új élményekre vágytam. A még napok múlva is bennem zsongó tapasztalások nyomán állíthatom: megérte!

A galériába való belépés előtt megvolt minden kötelező huszonegyedikszázadiasság, fénykép a várban, pózolás A magányos cédrussal, hejjhejj hurrá, csak a selfie maradt le, de lehet hogy ahhoz már öregek vagyunk.

Semmi sor, semmi várakozás, jól indult a kiállítás, s némi kötelező körök után beléptünk a labirintus elejébe.

A kinti hőséghez képest antarktiszi hideg fogadott minket, ez műtárgyvédelmi szempontból érthető, így hamar túltettem magam rajta.

Az első benyomás: Képek, a képeken pettyek, nevekkel. Számomra eddig nem sokat mondanak, merthogy nem vagyok nagy ismerője a DADA-nak, vagy a szürreálnak, pusztán annyira, amennyit a kötelező iskolákban felszedtem, szóval Dalí, Miró, aztán slussz passz. Dehát ezért jöttem, hogy többet tudjak meg a világról.

Az elején még az ismertető tábláknak is nagy figyelmet szenteltem, mint jó kisdiák; azonban ez a kiállítás végére szinte zéróra csökkent, akkor már csak a benyomások, érzések vezettek.

Az első ismertetőtől Freud szellemében indulok tovább, hiszen ő „az emberi pszichében rejlő irracionális és kreatív erők fontosságát” emeli ki. Gondolatban már dörzsölöm is össze kezeimet, tudatalatti, kreativitás, úgy érzem, lubickolni fogok itt...

Duchamp-t nem ismertem (hiba, nagy hiba), de rögtön belopta magát a szívembe a „3 stoppolt etalon” kísérletével, ahogy a „véletlenül kialakult formák bebörtönzésé”-re tett próbálkozást. Nem mintha bármi börtönnek híve lennék; inkább a tükröt láttam meg benne, s emlékeztetett, hogy néha torz társadalmi törekvések ugyanerre tartanak.

Aztán rögtön az elején eljutunk a lényeghez: „A műalkotás mögött meghúzódó gondolat a cél” - mármint az irányzat célja, s innentől kezdve e mondat szellemében járom végig a kiállítást. Néha nehéz dolgom akad, mert a szigorú tekintetű teremőrök figyelnek mindenkit, akiről feltételezhető, hogy a szabályokban lefektetett 30 cm-nél közelebb próbálja dugni kíváncsi orrát bármely műalkotáshoz.

Szóval, ha azt veszem, hogy a dadaisták a gondolatot, amit közvetítetni akartak, magasabbra pozícionálták, mint bármely tárgyi alkotást, akkor talán jogosan érzem abszurdnak a tárgyak túlbiztosítottságát. A milliókat érő piszoár, és a bélyeg esete...

Elképzeltük, hogy vajon a 63 ruhafogas című kompozíciót (ami egyébként engem a karácsonyra emlékeztetett) vajon milyen óvatos körülmények között szállították Magyarországra e kiállítás kedvéért? Vajon milyen abszurd összeget érhet? Vajon szétszerelték-e a lyuggatott vállfákat, és itt összerakták? Ha így van, vajon mindig másként néz ki, vagy akad hozzá egy kis leírás,mint az Ikeában, ami lépésről lépésre segít az összeállításban? Ah, de ne tréfáljunk komoly dolgokkal, én bírom a dadaistákat. Szerintem ők is jót mulatnának rajtunk.

Az elején sok időt szenteltünk minden darabnak, ébredtek a gondolatok, formáltuk magunknak, egymásnak, tápanyagdús része volt ez a kiállításnak.

De például a kiállításrendező is megcsillogtathatta művészi képességeit, hiszen az 50 cm3 párizsi levegő című darab legszebb része a falra vetett árnyéka volt. Így éled újjá a művészet a művészetből.

Az összes benyomásnak nincs itt helye, hiszen az már regényként is hosszúra nyúlna, így csak röviden megemlítem Man Ray „Vérszegény mozi”-ját, Tanguy festményeit, a sok számunkra nőalakú műtárgyat, amiknek címében nyoma sincs a nőnek, Duchamp fordított piszoár-sztoriját.

Az „Automatizmus, biomorf, metamorfózis” című résznél elkezdődött az érzelmi kommunikáció köztem és az alkotások között. (Mint később barátnőm felvilágosított, itt már a szürrealizmus vetette meg lábát, kezdődött a két testvérirányzat keringője.)

Míg eddig gondolatokat kaptam, itt inkább érzéseket. Nem is csoda, hiszen itt is „az elme rejtett birodalma felé fordultunk”, ahol „megszabadítják a műalkotásokat a tudat béklyójától”. Szóval itt már kezdtem úgy érezni magam, mint egy vizuális terápián (már ha van ilyen egyáltalán).

Kiemelkedő volt számomra Dorothea Tanning Otthoni fény című képe, de a méltón főhelyre került Goethe és a növények metamorfózisa ragadott a legjobban magával. Ki mit ért ebből a képből, itt már direkt nem olvastam el az műértők magyarázatait, hiszen csak félrevittek volna, bele a málnásba, pont oda, ahová általában a „szaktudományok” túlszabályozottsága visz, s amiért ilyen a mai társadalmunk, amilyen. Érdemes a kép előtt leülni néhány percet, és semmi másnak nem hinni, csak a saját belső hangnak.

Aztán jött egy ismert kép, Magritte és a Kastély a Pireneusokban. Ehhez is inkább hívtam magamban az intuíciót, és a tudatalattit, noha a kép keletkezéséről talán voltak érdekes információk az ismertető szövegben. Szép világos légben lebegő sziklán áll egy kastély, alatta morajló tenger, sötétebb tónusokkal. Mit is jelenthet? Aki szereti a képek szimbolikáját, a tudattalan kép-üzeneteit feszegetni, bizony lubickolhat ebben az alkotásban. Gyönyörű.

A következő szekcióban számomra már durvultak a dolgok, a kezdeti lét-elemezgető alkotások, vagy gondolat-, érzés-szikrák után előkerültek az emberi psziché betegségei, a csonkítás (félbaba), a háború, a félrevitt eszmék. Nem is töltöttem itt sok időt szívesen, az egyetlen vicces dolog a sörös mókus volt.

A végefelé fáradni kezdtek a befogadó sejtjeim, az agyam néha azt kiáltotta: Állj, és ne tovább, több már nem kell – de ennek nagyrészt az az oka, hogy mostanság kicsit elszokott a kultúra ezen hivatalos részétől, és sok neki egy kiállításnyi anyag.

De megérte kitartani, hisz megláthattam Rozsda Endre gyönyörű festményét, amely vibráló volt, és varázslatos. Sajnos a kép címét elmulasztottam felírni, de ha valaki arra jár, elküldhetné nekem.

Még egy „nagyon tetszik” akadt ugyanabban a teremben, méghozzá Korniss Dezső - Laokoon képe. A téma újrafogalmazása nagyon találó, a három alak testével egybefolyik a kígyó teste, vagyis nekem ez azt üzente, hogy minden, amit támadásnak, büntetésnek hiszünk, saját cselekedeteink, saját karmánk tetőződése. Egy tőről fakad, támadó és küzdő egy és ugyanaz. Ember és ego.

A végén a magyar dadaista utóélet alkotásai láthatók, néhol kicsit izzadságszagúak, néhol ötletesek. Az elemlámpa tükörrel mondanivalója betalált, a „fedő neve” kompozíción mosolyogtunk, de a zúzott optika is tetszett. A szöges dolgokat nem minden esetben értettem, de hát nem kell nekem mindent tudni...

Viszont Erdély Miklós: Idő-mőbiusz című versénél többet időztem. Kedvemre való látásmód, alkimista gondolatokat idézett, gazdagodtam tőle.

A filmes részen már épp csak tovasuhanni maradt idő, s energia, de szikrák megmaradtak, mint az első magyar animáció, vagy a pálcikaember, s egy fotó a korabeli mozdulatművésznőről.

Öröm a köbön, hogy a széles érdeklődés és sokszínűség már régóta hű társa az emberiségnek.

A bent töltött idő meghaladta a 2,5 órát, és a közelgő vonatindulás miatt nem is húzhattuk tovább. Pedig érdemes lett volna úgy menni, hogy maradjon az embernek ideje egy kis léleknyugtató klasszikus szépművészetre is, de sebaj, az állandó kiállításoknak szentelünk egy másik napot.

Mindent összevetve, erre a kiállításra csakis szabad, nyitott elmével érdemes bemenni, a magyarázkodásra keveset figyelni, annál inkább az intuícióra, a képek, alkotások üzeneteire, a születésükkor, és a befogadásukkor felmerülő érzésekre, gondolatokra. Akkor talán eljön az a pillanat, amikor megjelennek a nagy dadaista, realista, szürrealista szellemek, s egy alkotás és értelmezése között, titokban összekacsinthatunk velük.