Mindenem megvan.

Mégis, ezzel az állapottal is sokszor közel érzem magam a határhoz.

Mindenem megvan. Van család, van szeretet, van arra pénzem, amit szeretnék megtenni, vannak tervek (igaz, a bátorság néha hibádzik egy kicsit, de ez is talán egy valahonnan eredő problémakör), vannak tanulmányaim, szeretnek, szeretem magam, van egyfajta tiszta látásom, amivel – még ha néha időbe telik is – de képes vagyok megérteni, hogy mi miért történik velem, s körülöttem.

Mégis, néha egy-egy napon rövid időre felülkerekedik a félelem, a bizonytalanság, a kétkedés.

Olyan ez, mint egy napról-napra újrainduló séta: A törékeny harmónia aranyszín ruhában sétál, bármilyen terepen könnyedén, néhol a föld fölött fél méterrel. A tudata kitágult, tisztán látja az okokat és az okozatokat, az utakat, a lehetőségeket, az indulásokat és a célokat, és tudja, hogy az egyetlen valódi cél a tapasztalatok megszerzése, és a szeretet feltétel nélküli gyakorlása.

Majd a séta során érkeznek a leckék, szaggatják a ruháját, hívják az utak, látja a sárt, a vért, sajog a szíve, és könnyezik a szeme, néha lerántják, és néha angyali kezek a magasba húzzák. Ilyen ez... sétálni két világ között... végtelen, égtelen, időtlenül.

Olyan ez, mint amikor a folyóban úszol, és néha, ha nem bízod rá magad az áramlás folyására, azt veszed észre, hogy küzdesz, szenvedsz, pazarlod az erőd: az áramlással szemben úszol, izzadsz a vízben, és összeszorított foggal akarsz valamit, ami már régen a tiéd – az érzést, a tapasztalatot, a látás képességét.

És jönnek az utak... a miért, a merre, és a hogyan? Legfőképp a bizalom próbája ez, hogy képes vagy-e bízni abban, hogy minden pillanatodban a neked megfelelő legjobban cselekszel. Hogy képes vagy-e megbánás nélkül élni, hogy oda tudod-e nyújtani örömmel az életedet a pillanatnak, és el tudod-e engedni a múltat, a jövőt, el tudod-e engedni a megbánásokat, el tudod-e engedni azt a görcsös szorítást, és félelemet, ami itt, ebben az életben a kínokat okozza. Hogy rá tudsz-e mosolyogni erre a pillanatra, és tudod-e tudatosítani szíveddel-lelkeddel, hogy   m o s t   és   i t t   élsz, át tudod-e érezni a testedet, az életedet, a tetteidet, tudod-e szeretni magadat... tiszta szívből.

És amikor egyszer megérzed így a pillanatot, amikor megérzed a léted lényegét, a valódi magadat, először abban a pillanatban elillan ez a hatalmas érzés. Elillan, mert valahol félelmetes... Elillan, mert valami olyasmire emlékeztet, amit szándékosan felejtettünk el, hogy újra megszerezhessük. Elillan, mert könnyed, és megfoghatatlan, fátyolszerű, valahogy pont olyan, mint az isten ujja, amikor a születésedkor megsímogat.

De amikor egyszer megérzed, tudatosítod, onnantól a zsigereidben él... És viheted magad a világ legerősebb félelmei közé, kreálhatsz magadnak borzasztóbbnál borzasztóbb történéseket, fájdalmakat, vagy épp a földi paradicsomokat, onnantól kezdve magadban hordod, és újra és újra szeretnéd megtapasztalni... Azt az érzést, amikor te magad vagy a pillanat. Amikor nincs idő, és nincs tér, amkor nincs ok és nincs okozat. Amikor oldódni kezdesz a hálóban.... és onnantól kezdve életed minden egyes történését azért kreálod, hogy újra elvezessen ahhoz a pillanathoz.

És innentől kezdve nagyon sokszor a félelmek és az örömök végletesebbekké válnak. Hatványozottan élsz belül, fokozottan érzékelsz, látsz, belül vulkánok törnek ki, és óceánok áradnak, szélvész pusztít, és reng a föld. Big Bang. Kívül kávézhatsz csendesen a reggeli szünetben a kollégáiddal, de belül valami teljesen átalakul.

És ettől a ponttól lassacskán kivirágzik a valódi út... És rájössz, hogy az út, a hogyanok és a miértek nem a módszertől függenek. Hogy a küldetés, az életed célja nem egy út vége, hanem pusztán egy lehetőség arra, hogy kitágíthasd a pillanatot. Hogy meg tudsz állni, hogy élni tudj abban az érzésben, amikor nincs tér, idő, amikor nincs ok és okozat.

Ez a valódi alkímia, amikor a fent és a lent benned tágul életté. Amikor a puszta „karma”, a puszta „földi gyakorlóterep” cselekvő tudattá alakul. Ez a teremtés valódi állapota.

Sokféle férfiminőség létezik, de valahogy az utóbbi időszakban folyton az elvonuló, vagy önmagát lefojtó részeivel találkozom. Az Oroszlán önkényes gúzsba kötése és a tiszta értelem lecsupaszított és tűzben szított forró, pusztító iránya ez, ami így március végén előkerül. Persze az éheztetésnek, és a purgálásnak is megvan a maga oka, hiszen a koplalás után erősebbek az ízek, s a pusztító tűz után újból kezdődhet minden - tápanyagdúsabb talajokon.

A teremtés beindítója, az ég, a nap, a férfi, aki elindítja a folyamatokat, "berobbantja" az energiát, ami által élet fakad, mégis, néha megköti saját kezét, és azt mondja: ne tovább! És egyszercsak elkezdődik egy furcsa, sokszor érthetetlennek tűnő tánc...  S ebben a táncban a mozdulatok néha az ész ellen valók, és csak közvetve mutatják a szív útját is, hiszen ebben a táncban többnek tűnhet a magány és a veszteség, úgy látszódhat, hogy a folyamatos fogyatkozás és önbántás valamiért kiált, de csak a női szem hallja ezt kiáltásnak. Mert valójában ez csak egy tisztulás. Van, hogy évekig, akár életekig tart, sok fájdalom közepette, de egyetlen célja a teremtés fogalmának megtisztítása - hogy ne úgy éljük meg, hogy a teremtés egyenlő az önmagunk reprodukciójának illúziójával, hanem vissza a kályhához, csupaszítsuk le a folyamatokat a legegyszerűbb elemekig, és ott próbáljuk megérteni, fátylak nélkül, előfeltételezések nélkül, okok nélkül. Mert az, hogy én teremtek talán sosem egy célért van - nem valamit akarok teremteni, hanem "csak" éltetem a teremtést.

És amikor a férfi, (és amikor a körülöttem lévő férfiak) elkötik, lefojtják energiájuk valamely részét, azon a részen van a megoldás, hogy mi az, amit érdemes megtisztítani.

(És most itt van Szent László, eszembe jutott, ő, és kun vitéz története, ahol a kun vitéz felkapott egy magyar lányt, s László sebbel-lobbal utánairamodott, hogy kiszabadítsa. Majd a történetet sokféleképpen leírták már, de a kun vitézt megölik, és László a lány ölében "megpihen" (http://hu.wikipedia.org/wiki/Szent_L%C3%A1szl%C3%B3-legenda).

A kérdés csak az, hogy mi irányítja ezt az önkényes elfojtást, és hogyan tudok megbarátkozni vele, hogyan tudom elfogadni. Hogyan tudom kitisztítani, hogy a saját életemben megszületni akaró ötletek ne vetéljenek el idő előtt? Hogyan tudok úgy teremteni, hogy ne ön-reprodukció legyen? Hogyan tudom azt megengedni a férfi-részemnek, hogy éltessen?

Néha elég annyi, hogy meglássa az ember, hogy mi áll az útjában. Sokszor úgy hisszük, hogy kilátástalan a tér, pedig valójában csak túl közleről nézünk valamit vagy valakit... egy akadályt, egy segítőt, talán mindegy is.

Megesik, hogy csak pörgünk, pörgünk, mint a japán táncoló egerek saját magunk körül.

Aztán egyszercsak, hipp és hopp, fogja magát egy tündér, egy szerencsecsillag, vagy bármi amit közel engedünk magunkhoz, suhint egyet a varázspálcájával, és minden kivilágosodik. Mintha csak kinyitnánk a zsalugátert, és áradna be a napfény - meglátjuk, hogy mennyi-mennyi por szökött össze a sötétnek hitt órák alatt. Elkezdjük újra felfedezni a szobát, a házat, a saját kis belső lakunkat. Előkerülnek régi bútorok, emlékek, csecsebecsék, amikről szinte már meg is feledkeztünk a nagy sötétségben, s most megint ajándékként örülhetünk nekik.

Bizony, értékes pillanatok lehetnek ezek, akár a reggelek, amikor az éjjel feledéseivel új nap virrad kinyíló szemünk elé.

S az akadálynak valahogy nyoma veszett, áttetszővé vált a nagy útkeresésben. Megláttam és megszerettem, felidéztem, s nyomban el is felejtettem.

Legyen így mindennel. Visszatértek a betűk az ujjaim közé.

Áldás. :)

 Olykor jólesik csak úgy, bámulni az életemet. Megnézni benne a csínyeket, a munkát, a lustaság és az állhatatosság folyton váltakozó ritmusát. A mai nap reggelét az elmélkedésnek szentelem. Furcsa kis napindító ez, mert valamelyest kiszakít a valóságból, mégis, táplálékot ad, hogy erősítse a mindennapokat.

Most éppen a párkapcsolat labirintusában vagyok kicsit elveszve, mint oly sokan, akik éppen nőként, vagy férfiként születtünk meg. Központi kérdés ez akkor is amikor van, akkor is amikor nincs, hisz az ember valahogy arra van kárhoztatva, hogy kapcsolatain keresztül (is) értelmezze önmagát.

(Bár ez Weöres Sándor szerint női misztérium:

"A férfi lénye kemény mag, a nő lénye csupa vonatkozás. A családi, vagyoni és egyéb körülmény a férfinál: életének formálója; a nőnél: maga az élet. Egy férfit akkor ismerhetünk meg igazán, ha körülményeitől mentesen, magában véve vizsgáljuk, egy nőt akkor, ha az emberekhez és körülményekhez való vonatkozásait sorra vesszük."

Teljes cikk:

http://hurhangolo.blog.hu/2015/02/18/weores_sandor_no_es_ferfi_a_teljesseg_fele_c_konyv_egy_reszlete)

Akárhogy is van, most nőként keresek válaszokat, érzelmek hálójában, általuk színesítve az életet. Adott egy kapcsolat, amelyben egyrészt ott a közösség érzése, másrészt ott vannak a falak, a távolság is.

A konkrétumok már fárasztanak, a feltételezéseket már nem akarom szaporítani. Így inkább az elmélkedés varázsszőnyegét hívom, hogy repítsen messzire, oda, ahol megmutatkozik, hogy mit is jelent nekem a társ-minőség, a közösség. Messzi a fizikától, messzi a biológiától, maradjunk most itt, az érzelmi síkon.

És mégis - a simogatás jut eszembe először - mégis itt a fizika. A kéz, ahogy végighalad a másik ember bőrén, a jóleső érzés felcserélhetetlen.

S mi történik akkor, amikor az ember lelkét simogatják?

Akkor mosolyog az éter, kacag a szín, és az ember érzi, hogy több, mint molekulák és kémiai törvények összessége. Akkor érzi igazán, hogy van miért itt lennie a földön, hogy érdemes volt idejönni, és járni ezen a rögös, bonyolultnak tűnő úton.

Bármi megadhatja a lélek simogatását, lehet egy zene, egy jócselekedet, akár egy mosoly, amire nem számítottunk. Vagy éppen az, hogy ráébredünk a közösségre bárkivel, aki közel áll hozzánk. Hogy kivilágosodik az, hogy egyre szélesebb az a hullámhossz, amin élünk, értünk, érzünk. A jóleső érzés, hogy beszélgethetek vele, ha nem is szavakkal, de értőbben mint bármilyen verbális nyelven. Hogy érzem azt, hogy egymásra tudunk mosolyogni még akkor is, amikor viharosnak tűnik a táj, és mindenhonnan csak az égzengés hallatszik. Hogy van mellettem olyan barát, társ, szerető, akivel (akikkel) képesek vagyunk megteremteni azt, ami többé tesz a részek összességénél.

Ha bármikor ráébred erre az ember, akkor azt a pillanatot talán sosem felejti el. Benne lesz a zsigereiben, áramolni fog a vérében, ott lesz minden kifújt lélegzetében az a csodálatos érzés, hogy képes az adásra és az elfogadásra, befogadásra egyaránt. Hogy képes beengedni egy másik embert, egy másik hajótöröttet ezen a sokszor lakatlannak tűnő szigeten. Mert hát ezért jöttünk ide: elfogadni, befogadni, megtanulni, szeretni. És nem is kis feladat ez…. De van időnk…

Mert a világ türelmes, és elnézi az emberi ego kóborlásait. Megvárja, amíg lehull róla mindaz a maszk, mindaz a mérhetetlen akarnokság, amit koholt díszéül választott. És előbb-utóbb rájön arra, hogy a pőreség nem dőreség, csak a tiszta, álarc nélküli, igazi való.

Így megy ez – írta le sokszor Kurt Vonnegut, és valóban, így megy ez tovább is. Eljött a nap többi része, az elmélkedéstől átveszi a stafétát a tettek mezeje.

Vannak kérdések, amelyek fel-felbukkannak itt a boldogság háza tájékán, s néha zavarbaejtő könnyedséggel oldhatjuk meg mind a kérdést, mind pedig a hozzá kapcsolódó érzelem-csomagot. 

Például az, hogy "mit tegyek, hogy boldog legyek?" (ami rímel, az igaz - még ha kérdés is...;) )

Nos, ez egy rettentő egyszerűen kezelhető kérdés! Ugyanis nem az a fontos, hogy mit teszek... hanem az, hogy amit teszek, összhangban van-e azzal, aki én vagyok? (Vagy legalábbis azzal, akinek pillanatnyilag értelmezem magam... de ez egy másik bejegyzés lesz :))

Ősidők óta sokszor elfelejtettük már, hogy nincsen jó és rossz cselekedet – pusztán következmények vannak, ráadásul pusztán azért, hogy tanuljunk belőle. De szerencsére mindig pont eggyel többször emlékezhetünk rá, így a világ ugyanúgy működik tovább.

Bármit teszel, csak egy kérdést érdemes feltenned: Ez az, ami mellett ki tudok állni? Amit őszintén, tiszta szívből teszek? Ez az, amit helyesnek gondolok, és megtenném akkor is, ha a világ a feje tetejére fordulna?

Ha a válasz igen, már meg is jelenhet a szíved tájékán egy jóleső meleg érzés, amit korunk néhány dőre hőse boldogságnak nevez.

Ha a válasz esetleg nem, akkor ideje elindulni megismerni magad, ami ugyan lehet kemény meló, lehet szórakoztató, vagy éppen kacagtató és jó mulatság is - tulajdonképpen azon múlik, hogyan állsz hozzá.

Mert tulajdonképpen minden azon múlik, hogy hogyan állunk hozzá.

A boldogság pusztán attól függ, hogy az ember vállalni tudja-e az életét és cselekedeteit. Ha igen, akkor boldog, ha nem, akkor úgy érezheti, hogy valami nem teljes, elszalasztott valamit, hiányzik valami az életéből. Ha mindig azt teszed, ami a szívedből fakad, nem lesz mit megbánnod – mert ez az egyik erőteljes jele annak,hogy képes vagy szeretni és tisztelni magad.

Bármit teszel, magaddal összhangban tedd – őszínte hullámok között. Sose bánd meg. Jobb elfogadni.

És hogy miért van ez így?

Hermann Hesse bölcsebben összefoglalta már korábban:

"Amíg nem ismerjük, nem vesszük komolyan, nem tiszteljük magunkat, nem békülünk meg önmagunkkal és nem éljük saját életünket, addig csupán, mint a marionett, külső hatásoknak és törvényeknek engedelmeskedve, idegen életet élünk."

Jelen vagyok.