Kitágult a tér. Érzem az iskolás gyerekek emlékeit, ahogy karácsonykor az ablakra fújták a díszeket. Érzem a szerelmeket, minden szerelmet, érzem a fájdalom sós ízét, a könnyeket, a csalódásokat, a talpra állásokat, a bukásokat. A választás sodró áramát. Érzem a megértést, az elfogadást, a pillanatnyi, illékony varázst, ami határtalanná teszi az eget és a földet, és egybeolvasztja őket. Érzem az indokaid és érzem a félelmeket. Azokat, amelyeket sajátoménak hittem, amelyeket sajátodénak hittél. Érzem a kishitűséget, és az óriás-isteni szeretetet. Érzem a torkok remegését, ahogy a sós sleim összegyűlik bennük, és csak köpném, köpném ki őket messzire, a felismerést, hogy van helye annak, ami ki akar tisztulni belőlem. Hogy van helye, rajtam kívül, de még bennem is, mert tisztulok amíg élek, s amíg térképezem magam, mindig találok felfedezendő területet.

Érzem a döntés szabadságát. „Hogy mindenki éli a maga életét”

Érzem az apám összes sóhaját. Az anyám összes könnyét. A ki nem sírtakat is – azok égetnek igazán belül. És ég, és pusztul, és táplálod, és újra ég, hogy pusztulhasson.

Érzem, ahogy kapcsolódunk, látom a pontokat, ahol összeér a sorsunk, a szótlanságod, ami bennem kaput nyit olyan elfelejtett tájakra, amelyekről hallani sem akartam.

Érzem, hogy minden kiderül, hogy mindere fény derül, hogy minden fátyol elrepül egyszer, és szépen, apránként, kivilágosodik, hogy miért vagy itt az életemben. S hogy én miért vagyok a tiédben. Régebben azt hittem, hogy fájdalomból, hogy emlékeztessen korábbi életek bűntudatára, de most érzem, érzem, hogy a létezés szabadsága járja át minden porcikádat – s az enyémet is. Hogy az emlékek csak elmaszatolt, kiradírozni akart félmondatok, a csonka szavak keringő próbája, amelyek zene nélkül akarják belepni a termet. De ha megszólal a dallam, elreppen mindenünk. S nem lesz már életünk. És te se leszel, se én, csak a minden lesz a semmi peremén.