Néha elég annyi, hogy meglássa az ember, hogy mi áll az útjában. Sokszor úgy hisszük, hogy kilátástalan a tér, pedig valójában csak túl közleről nézünk valamit vagy valakit... egy akadályt, egy segítőt, talán mindegy is.

Megesik, hogy csak pörgünk, pörgünk, mint a japán táncoló egerek saját magunk körül.

Aztán egyszercsak, hipp és hopp, fogja magát egy tündér, egy szerencsecsillag, vagy bármi amit közel engedünk magunkhoz, suhint egyet a varázspálcájával, és minden kivilágosodik. Mintha csak kinyitnánk a zsalugátert, és áradna be a napfény - meglátjuk, hogy mennyi-mennyi por szökött össze a sötétnek hitt órák alatt. Elkezdjük újra felfedezni a szobát, a házat, a saját kis belső lakunkat. Előkerülnek régi bútorok, emlékek, csecsebecsék, amikről szinte már meg is feledkeztünk a nagy sötétségben, s most megint ajándékként örülhetünk nekik.

Bizony, értékes pillanatok lehetnek ezek, akár a reggelek, amikor az éjjel feledéseivel új nap virrad kinyíló szemünk elé.

S az akadálynak valahogy nyoma veszett, áttetszővé vált a nagy útkeresésben. Megláttam és megszerettem, felidéztem, s nyomban el is felejtettem.

Legyen így mindennel. Visszatértek a betűk az ujjaim közé.

Áldás. :)