Olykor jólesik csak úgy, bámulni az életemet. Megnézni benne a csínyeket, a munkát, a lustaság és az állhatatosság folyton váltakozó ritmusát. A mai nap reggelét az elmélkedésnek szentelem. Furcsa kis napindító ez, mert valamelyest kiszakít a valóságból, mégis, táplálékot ad, hogy erősítse a mindennapokat.

Most éppen a párkapcsolat labirintusában vagyok kicsit elveszve, mint oly sokan, akik éppen nőként, vagy férfiként születtünk meg. Központi kérdés ez akkor is amikor van, akkor is amikor nincs, hisz az ember valahogy arra van kárhoztatva, hogy kapcsolatain keresztül (is) értelmezze önmagát.

(Bár ez Weöres Sándor szerint női misztérium:

"A férfi lénye kemény mag, a nő lénye csupa vonatkozás. A családi, vagyoni és egyéb körülmény a férfinál: életének formálója; a nőnél: maga az élet. Egy férfit akkor ismerhetünk meg igazán, ha körülményeitől mentesen, magában véve vizsgáljuk, egy nőt akkor, ha az emberekhez és körülményekhez való vonatkozásait sorra vesszük."

Teljes cikk:

http://hurhangolo.blog.hu/2015/02/18/weores_sandor_no_es_ferfi_a_teljesseg_fele_c_konyv_egy_reszlete)

Akárhogy is van, most nőként keresek válaszokat, érzelmek hálójában, általuk színesítve az életet. Adott egy kapcsolat, amelyben egyrészt ott a közösség érzése, másrészt ott vannak a falak, a távolság is.

A konkrétumok már fárasztanak, a feltételezéseket már nem akarom szaporítani. Így inkább az elmélkedés varázsszőnyegét hívom, hogy repítsen messzire, oda, ahol megmutatkozik, hogy mit is jelent nekem a társ-minőség, a közösség. Messzi a fizikától, messzi a biológiától, maradjunk most itt, az érzelmi síkon.

És mégis - a simogatás jut eszembe először - mégis itt a fizika. A kéz, ahogy végighalad a másik ember bőrén, a jóleső érzés felcserélhetetlen.

S mi történik akkor, amikor az ember lelkét simogatják?

Akkor mosolyog az éter, kacag a szín, és az ember érzi, hogy több, mint molekulák és kémiai törvények összessége. Akkor érzi igazán, hogy van miért itt lennie a földön, hogy érdemes volt idejönni, és járni ezen a rögös, bonyolultnak tűnő úton.

Bármi megadhatja a lélek simogatását, lehet egy zene, egy jócselekedet, akár egy mosoly, amire nem számítottunk. Vagy éppen az, hogy ráébredünk a közösségre bárkivel, aki közel áll hozzánk. Hogy kivilágosodik az, hogy egyre szélesebb az a hullámhossz, amin élünk, értünk, érzünk. A jóleső érzés, hogy beszélgethetek vele, ha nem is szavakkal, de értőbben mint bármilyen verbális nyelven. Hogy érzem azt, hogy egymásra tudunk mosolyogni még akkor is, amikor viharosnak tűnik a táj, és mindenhonnan csak az égzengés hallatszik. Hogy van mellettem olyan barát, társ, szerető, akivel (akikkel) képesek vagyunk megteremteni azt, ami többé tesz a részek összességénél.

Ha bármikor ráébred erre az ember, akkor azt a pillanatot talán sosem felejti el. Benne lesz a zsigereiben, áramolni fog a vérében, ott lesz minden kifújt lélegzetében az a csodálatos érzés, hogy képes az adásra és az elfogadásra, befogadásra egyaránt. Hogy képes beengedni egy másik embert, egy másik hajótöröttet ezen a sokszor lakatlannak tűnő szigeten. Mert hát ezért jöttünk ide: elfogadni, befogadni, megtanulni, szeretni. És nem is kis feladat ez…. De van időnk…

Mert a világ türelmes, és elnézi az emberi ego kóborlásait. Megvárja, amíg lehull róla mindaz a maszk, mindaz a mérhetetlen akarnokság, amit koholt díszéül választott. És előbb-utóbb rájön arra, hogy a pőreség nem dőreség, csak a tiszta, álarc nélküli, igazi való.

Így megy ez – írta le sokszor Kurt Vonnegut, és valóban, így megy ez tovább is. Eljött a nap többi része, az elmélkedéstől átveszi a stafétát a tettek mezeje.