Mégis, ezzel az állapottal is sokszor közel érzem magam a határhoz.
Mindenem megvan. Van család, van szeretet, van arra pénzem, amit szeretnék megtenni, vannak tervek (igaz, a bátorság néha hibádzik egy kicsit, de ez is talán egy valahonnan eredő problémakör), vannak tanulmányaim, szeretnek, szeretem magam, van egyfajta tiszta látásom, amivel – még ha néha időbe telik is – de képes vagyok megérteni, hogy mi miért történik velem, s körülöttem.
Mégis, néha egy-egy napon rövid időre felülkerekedik a félelem, a bizonytalanság, a kétkedés.
Olyan ez, mint egy napról-napra újrainduló séta: A törékeny harmónia aranyszín ruhában sétál, bármilyen terepen könnyedén, néhol a föld fölött fél méterrel. A tudata kitágult, tisztán látja az okokat és az okozatokat, az utakat, a lehetőségeket, az indulásokat és a célokat, és tudja, hogy az egyetlen valódi cél a tapasztalatok megszerzése, és a szeretet feltétel nélküli gyakorlása.
Majd a séta során érkeznek a leckék, szaggatják a ruháját, hívják az utak, látja a sárt, a vért, sajog a szíve, és könnyezik a szeme, néha lerántják, és néha angyali kezek a magasba húzzák. Ilyen ez... sétálni két világ között... végtelen, égtelen, időtlenül.
Olyan ez, mint amikor a folyóban úszol, és néha, ha nem bízod rá magad az áramlás folyására, azt veszed észre, hogy küzdesz, szenvedsz, pazarlod az erőd: az áramlással szemben úszol, izzadsz a vízben, és összeszorított foggal akarsz valamit, ami már régen a tiéd – az érzést, a tapasztalatot, a látás képességét.
És jönnek az utak... a miért, a merre, és a hogyan? Legfőképp a bizalom próbája ez, hogy képes vagy-e bízni abban, hogy minden pillanatodban a neked megfelelő legjobban cselekszel. Hogy képes vagy-e megbánás nélkül élni, hogy oda tudod-e nyújtani örömmel az életedet a pillanatnak, és el tudod-e engedni a múltat, a jövőt, el tudod-e engedni a megbánásokat, el tudod-e engedni azt a görcsös szorítást, és félelemet, ami itt, ebben az életben a kínokat okozza. Hogy rá tudsz-e mosolyogni erre a pillanatra, és tudod-e tudatosítani szíveddel-lelkeddel, hogy m o s t és i t t élsz, át tudod-e érezni a testedet, az életedet, a tetteidet, tudod-e szeretni magadat... tiszta szívből.
És amikor egyszer megérzed így a pillanatot, amikor megérzed a léted lényegét, a valódi magadat, először abban a pillanatban elillan ez a hatalmas érzés. Elillan, mert valahol félelmetes... Elillan, mert valami olyasmire emlékeztet, amit szándékosan felejtettünk el, hogy újra megszerezhessük. Elillan, mert könnyed, és megfoghatatlan, fátyolszerű, valahogy pont olyan, mint az isten ujja, amikor a születésedkor megsímogat.
De amikor egyszer megérzed, tudatosítod, onnantól a zsigereidben él... És viheted magad a világ legerősebb félelmei közé, kreálhatsz magadnak borzasztóbbnál borzasztóbb történéseket, fájdalmakat, vagy épp a földi paradicsomokat, onnantól kezdve magadban hordod, és újra és újra szeretnéd megtapasztalni... Azt az érzést, amikor te magad vagy a pillanat. Amikor nincs idő, és nincs tér, amkor nincs ok és nincs okozat. Amikor oldódni kezdesz a hálóban.... és onnantól kezdve életed minden egyes történését azért kreálod, hogy újra elvezessen ahhoz a pillanathoz.
És innentől kezdve nagyon sokszor a félelmek és az örömök végletesebbekké válnak. Hatványozottan élsz belül, fokozottan érzékelsz, látsz, belül vulkánok törnek ki, és óceánok áradnak, szélvész pusztít, és reng a föld. Big Bang. Kívül kávézhatsz csendesen a reggeli szünetben a kollégáiddal, de belül valami teljesen átalakul.
És ettől a ponttól lassacskán kivirágzik a valódi út... És rájössz, hogy az út, a hogyanok és a miértek nem a módszertől függenek. Hogy a küldetés, az életed célja nem egy út vége, hanem pusztán egy lehetőség arra, hogy kitágíthasd a pillanatot. Hogy meg tudsz állni, hogy élni tudj abban az érzésben, amikor nincs tér, idő, amikor nincs ok és okozat.
Ez a valódi alkímia, amikor a fent és a lent benned tágul életté. Amikor a puszta „karma”, a puszta „földi gyakorlóterep” cselekvő tudattá alakul. Ez a teremtés valódi állapota.
