Az önismeret útján egy pillanatra kiábrándultam a szerelemből. Az elgondolás, hogy a társ, a pár csak mint egy kénytelen-kelletlen eszköz szerepeljen az életemben, aki tükröt tart, és akivel karmákat oldogatunk, meglehetősen sivár és elkeserítő.
Belesajdult mindenem abba, hogy ha valakivel kapcsolatot is alakítok ki, előbb-utóbb „kiderül”, hogy miért is találkoztunk: férfi minőségek, női minőségek, előre predesztináló apa-anya-gyerek kapcsolatok, ilyen előző életbeli krízis feldolgozása, vagy valamilyen ezéleti tramua felgöngyölítése. Hogy én segítek neki meglátni az ő „hibáit” és ő segít meglátni az enyéimet, hogy össze vagyunk kötve, és hogy amíg le nem dolgozzuk a karmát, addig aztán semmi sem igaz.
Persze, a látás egy hasznos dolog, és ha valaki rálát a miértekre, az okokra és a következményekre, az sok esetben megkönnyíti az életét.
De valahogy a szerelemben ez inkább rémisztő, mint kívánatos.

Nem is tudom, hogy történt pontosan... egyszer csak az emberi kapcsolataim egy társasjáték-táblává változtak, ahol dobtunk a kockával, aztán léptünk a mezőkre, és mindegyik mezőn volt egy feladat. Voltak pozitívak, és negatívak egyaránt, volt harmónia, volt elnyomás, akadt közös hullámhossz, szerelmi háromszög, bunkó főnök, kishitűség, álmodozás, elengedés, agresszió, szenvedély, öröm és bánat, szülők és nagyszülők – kész regények születtek egy-egy hét lefolyása alatt, mind-mind tele konzekvenciákkal, tanulással, ráébredéssel, megélésekkel, könnyekkel, tanulságokkal. Az életem egy dimenziókon átívelő hullámvasúthoz hasonlított, és én épp csak az egyik hátsó kocsiban találtam magam – hol volt még ettől a mozdony, a kormány?
Utazás, családállítás, tisztogatás, meditáció, fejlődés, illúzió, játékszabályok, lázadás, színjáték, szavak. Mintha az egész semmi másról nem szólna, csupán a takarításról.

Valahogy eltűnt a remegés, eltűnt az esszencia – minden pontos lett és kiszámítható, az emberek, a tettek, az érzések, a fejlődési folyamatok. Tudtam, hogy mindennek van oka, és hogy ha kivárom, megteszem, kiderülnek a miértek, és így is lett. Volt egy gondom, utánajártam, megoldottam, és nem maradt a helyén semmi. Nem jött öröm, vagy feloldozás, hanem csupán a semmi maradt. Az emberekből eltűnt valami, valami lélek megszökött belőlük a pontos szabályok ismeretében.

Aztán arra vágytam, bár ne látnám, hogy ki miért, mikor, mit tesz, hogy újra úgy tudjak nézni az emberekre, a férfiakra, mint érdekes, felfedezni való univerzumokra, arra vágytam felejtsek el mindent, amit eddig „tanultam”. Kerestem a különleges, a rejtőzködő embereket, akik kiszámíthatatlanok, vagy érthetetlenek... de ennek is meglett a böjtje.

Vékony a mezsgye az élet és a lét határán, és bármilyen léptek alatt megrepednek a tojások.

Eltűnt a szerelem. Valahogy az élet gyakorlata kimossa a lét forgatagából. Persze még előkerülhet... hiszen a valóság is csak egy állapot (*HB), és az állapotok cserélődnek (ha nem térben, hát időben :)). Lehet, hogy még előkerül a tavasz illatában, néhány felpezsdülő sejtben, valami fizikai érzésben, egy szemben, egy szóban, egy gondolatban. És akkor írhatok majd egy újjászületésről, egy újabb levedlett bőrről, az életről, ami medrében hordja a létet.